Beszélgetés Marosi István görögkatolikus áldozópappal



A papi hivatás komoly elköteleződést kíván, egy szabadon választott döntést Isten és az emberek szolgálatára. A lelkészre kitüntetett feladatot bíz a Jóisten, emellett a közösség is nagyfokú elvárásokat támaszt felé. Egy jó pap közel áll a hívekhez, egész életét a vallás, az Istenbe vetett hit tölti ki.

Marosi István görögkatolikus áldozópap életében már gyermekkorától jelen van a hit megélése. A diákok körében végzett szolgálata a hit és a tudás egységének keresését mutatja. Ismerjük meg őt!

– Mit tudhatunk az atyáról?

– Beregdédában születtem, ott is jártam általános iskolába. Ezt követően egy évet a Beregszászi 11. Számú Szakközépiskolában tanultam hegesztő-vízvezeték szerelő szakon. Családunkban mindig is jelen volt a vallás, Isten szeretete. Ennek, illetve még számos egyházhoz, papi személyekhez kapcsolódó példa hatására döntöttem úgy, hogy nekem a papság felé kell fordulnom. A szakiskolai tanulmányaimat félbeszakítottam, és a 3. Számú Zrínyi Ilona Középiskolában érettségiztem le. A bizonyítványom megszerzése után jelentkeztem papnak, és püspököm a nyíregyházi Görögkatolikus Papnevelő Intézetbe küldött felkészülni a papságra. 

– Az életében mi volt az a pont, amikor eldöntötte, hogy a papi hivatást választja?

– Mint említettem, egy vallásos családban nőttem fel, ahol a hagyományainkat hitben éltük meg a kommunizmus éveiben is. Így az egyházzal már egész kicsi gyermekként kapcsolatba kerültem. Láttam, ahogyan tekintenek az emberek a papra, elfogadják a gondolatait. Az elhatározásomban pedig nagyban segített '89-90-es évek fordulata, az egyházi ébredés, a görögkatolikus egyház legalizálása, amikor is egy sokkal nyitottabb egyházkép alakult ki. Így már bennem is egyre erősebb lett az elhatározás, hogy a papi hivatást szeretném választani.

– Milyen érzések voltak önben, mikor pappá szentelték?

– A papi képzésnek a folyamata, hogy kialakítson bennünk egy tudatot, hogy mi Krisztus képviselői vagyunk a Földön. Ez egy hatéves tanulmányi képzés, melynek a végén felszentelik a papot. Inkább az éveket, a folyamatot tudnám meghatározónak nevezni az életemben, amikor is formálódott, fejlődött a személyiségem. 

– Majd hazaérkezett Kárpátaljára. Meséljen erről!

– Ez egy hosszú időszak az éltemben, több községben is szolgáltam hazatérésem óta. 1999-ben szenteltek pappá, majd Tiszaújlakra kerültünk a feleségemmel, Anitával. 2001-ben – párhuzamosan a tiszaújlaki munkámmal – Orosz István atyával kezdtük el szervezni a karácsfalvai líceumot. 2002-ben át is helyeztek Karácsfalvára, majd három év elteltével Nagybégányba kerültünk a családommal. Ekkor a nagybégányi egyházközségi teendőim mellett a beregszászi főiskola lelkészi szolgálatát is elláttam. Több mindennel kezdtünk el foglalkozni Beregszászban is, például megalakult a Görögkör, később elkezdődött az Ortutay Elemér Görögkatolikus Szakkollégium szervezése, majd építése, ennek következtében 2018-ban helyeztek át a Vérke-parti városba.

– Miért volt fontos a karács­falvai líceum létrejötte?

– Az egyházüldözés időszakában a görögkatolikusokat teljes mértékben fel akarták számolni, 40 évig nyilvánosan nem működhettünk. A ’90-es évek végén megjelent az igény az egyházi iskolák megalakulására, hogy a különböző tantárgyakat úgy ismertessük meg a gyermekekkel, hogy azokban felfedezhessék Isten szerepét, jelenlétét, illetve a keresztény erkölcs szerint nevelődjenek. Ezért határoztuk el, hogy szeretnénk felépíteni a líceumot.

– Ennek továbbviteleként megalakult a Görögkör, valamint az Ortutay Szakkollégium.

– Mint mindennek, az egyháznak is alkalmazkodnia kell az aktuális kihívásokhoz, és meg kell találnia azokat a csatornákat, ahol lehet az evangéliumot hirdetni és eljuttatni az emberekhez. Úgy éreztük, hogy a felsőoktatásban is meg kell jelennie a hitnek. Mindig szerettem a fiatalok között lenni, megismerni őket, a lelkivilágukat, azokat a problémákat, amelyek nyomasztják őket és a keresztény értékrendre irányítani a figyelmüket. Hogy közelebb hozzuk a hit kérdését a fiatalokhoz, megalakítottuk a Görögkört. Ennek továbbfejlődése lett a szakkollégium, ahol diákok személyiségét szeretnénk tovább formálni. Kiemelt célunk annak bemutatása, hogy a különböző tudományokban a hit hogyan jelenik meg.

– Tehát a hit és a tudomány nem válik ketté, hanem egységben van.

– Úgy gondolom, hogy ez így van. Szeretnénk, ha egy történész, egy biológus, egy nyelvész a saját tudományterületén felfedezné Istent, Isten munkáját, mivel Ő itt van körülöttünk. A tudós azt az anyagot tudja megvizsgálni, amit Isten megteremtett, Őt pedig a hiten keresztül tudjuk megismerni. Ezért gondoljuk úgy, hogy nem válik külön a hit és a tudomány. 

– Hogyan működik a szakkollégium?

–  A kollégiumunk nemcsak egy lakhatási lehetőséget biztosít a diákoknak, hanem egy lelki-személyiségi fejlődési lehetőséget is ad. Egyfajta profilnak tekintjük, hogy a görögkatolikus egyházat, illetve azon keresztül a hallgatók a világot ismerjék meg. Ki kell emelnem, hogy nem csupán görögkatolikusok laknak a kollégiumban, hanem más vallást gyakorlók is. Ennek nagyon örülünk. Nem akarunk senkit megváltoztatni, annyit kérünk csupán, hogy az illető nyitott legyen a mi vallási gyakorlatunk, hagyományunk iránt. Programokat, előadásokat szervezünk, amelyeken részt vesznek a diákok. Ilyen előadásokon megismerkedhetnek Kárpátaljával, az építészetével, kultúrájával, az egyházzal és számos más világnézetüket, hitüket alakító dologgal. Az itt eltöltött évek végén egy tanúsítványt kap kézhez a kollégista, melyben fel vannak tüntetve azok az előadások, amelyeket ő látogatott.

– Kanyarodjunk vissza kissé személyesebb vonalra. Családként hogyan élték meg, mikor szolgálatra egyik községből áthelyezték egy másikba?

– A költözködések folyamata egészen a házasságkötésünkhöz nyúlik vissza. Feleségem, Anita Magyarországon, Hajdú-Bihar megyében, Álmosdon született. Nyíregyházán ismerkedtünk meg, majd amikor összeházasodtunk, neki nemcsak másik községbe, de másik országba is kellett költöznie. Ez elég nagy váltás egy ember életében. Első gyermekünk Tiszaújlakon született, a második és harmadik Karácsfalván, a negyedik pedig Nagybégányban. Ezek az állomások mind mérföldkövek az életünkben. Az első költözködésekkor a gyermekeink még kicsik voltak, nem értették a dolgot, és így nem viselte meg őket a váltás. Talán az utolsó, már kamaszkorban lezajlott költözésünk nehezebb volt számukra. Bennlakásos egyházi iskolába járnak, gyakran több hétig is ott vannak. Mikor elmentek itthonról, még Nagybégányban laktunk, hazautazásukkor már Beregszászba kellett hazajönniük. Szerencsésnek mondhatom magunkat ilyen téren, hiszen többnyire mindig befogadó környezetbe kerültünk, olyan emberek közé, akik megkönnyítették a változással járó nehézségeket. 

– Milyen tervei vannak a jövőre?

– Az Ortutay Szakkollégiummal az Ortutay Központ kialakítása nem fejeződött be. Folyamatban van a Bendász István Görögkatolikus Könyvtár szervezése, melyet a feleségem vezet és alakít, de a szervezésbe, könyvgyűjtésbe és az infrastrukturális feltételek megteremtésébe be kell kapcsolódnom. Ezenkívül a központ részét képezi majd egy templom és egy múzeum is. Reménykedünk abban, hogy terveink sikerrel zárulnak majd, és egy valóban működő és sokakat gazdagító központot hozunk létre.

– Isten segítsen mindezek megvalósulásában!

Kurmay Anita

Interjú bemutatás pap áldozópap Görögkatolikus egyház egyház Vallás szakkollégium vezetés hit és tudomány

Hirdetés