A színjátszás forradalmasította a történetek elmesélésének módját. A 20. században megbecsült művészeti ág lett. Az emberek, akik nem dolgoznak színházi közegben, gyakran mondhatják, hogy a színészet nem is igazi munka, inkább egy hobbi. Azonban a színház egy varázslatos hely, ahol bármi megtörténhet.

A színjátszás egy olyan terület, ahol az önkifejezés kerül előtérbe. Megmutathatjuk magunkat, tehetségünket a nagyközönségnek. Ezen a területen helytállni pedig nem kis feladat. Vass Magdolna, a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház színésznője már többször bizonyította tehetségét a közönség előtt. Mindennapjait a munkája mellett családja tölti ki, így érzi teljesnek életét. Ismerjük meg őt!

– Meséljen magáról!

– Mezőváriban születtem, ott is végeztem a középiskolát. Mindig is óvónő szerettem volna lenni, ez volt a gyerekkori vágyam. Felvételiztem is a munkácsi tanítóképzőbe, de ez „sajnos” nem sikerült. Ekkor még nem sejtettem, hogy egy szép napon színész lesz belőlem. Gál Natália – most már kolléganőm – említette, hogy a Kijevi Színművészeti Főiskolán fog tanulni, ahová hirdettek egy pótfelvételit, én pedig hirtelen ötlettől vezérelve eldöntöttem, hogy megpróbálom, és tizenhét éves fiatalként egyszer csak arra döbbentem rá, hogy utazom Kijevbe, és színészetet tanulok. Így visszagondolva ez nagyon bátor és vakmerő döntés volt, amit, persze azóta sem bántam meg.

–  Hogyan emlékszik a tanulmányi évekre?

– Kijev egy nagyváros, én pedig akkor még szinte semmit sem tudtam róla. Minden nagyon gyorsan történt, csak úgy pörögtek a napok. Kollégiumba kerültünk, tanultunk, ismerkedtünk. Nehéz volt számomra, hogy nem ismertem elég jól az ukrán nyelvet, meg szinte azt sem, hogy miből áll a színművészeti képzés. Havonta egyszer jöhettünk haza, akkor még nem voltak mobiltelefonok, így nehéz volt, de egyben szép időszaka is az életemnek.

– Mennyire könnyű vagy nehéz megtanulni a szakmát?

– Küzdelmesnek mondanám, magát a főiskolai tanulmányokat és az azóta színházban eltöltött éveket is, hiszen a színészetnek is vannak árnyékosabb és naposabb oldalai. A kívülálló sokszor azt látja, hogy milyen jó nekünk, mert könnyedén szórakoztatunk, esetleg elgondolkodtatunk, és a közönség szeret bennünket. A kulisszák mögé azonban nem látnak be. Az, hogy egy előadás teljes egészében összeálljon, hogy minden úgy legyen, ahogy lennie kell, hogy mindenki az adott pillanatban azt és úgy mondja, ahogy mondani kell, abba nagyon sok munka van. Vannak olyan napok, amikor reggeltől estig próbálunk, és ez azért sokféleképpen megterhelő, még fizikailag is.

– Hogyan kezd hozzá egy-egy szerep megismeréséhez, megtanulásához?

– Elolvasom a darabot, elképzelem a karaktert, megnézem, hogy a darab többi szereplője mit mond róla, hiszen a szerepformálás egy nagyon összetett dolog. Ha belegondolunk, a minden napi életünkben is több minden határoz meg bennünket, változatosak a „szerepeink”. Nők, fiatalok, családanyák, feleségek, barátok vagyunk. Mindezt hitelesen és őszintén megjeleníteni másfél-két órában a világot jelentő deszkákon, nem egyszerű feladat.

– A sok munkát nem lehet könnyű a családdal összeegyeztetni.

– Valóban, amíg az ember egyedülálló, ez egyszerűbb, hiszen úgy osztjuk be az időnket, ahogy akarjuk. Amikor már családja van az embernek, akkor bonyolultabb feladat mindenhol megfelelni. Természetesen kell hozzá egy olyan családi háttér, ami nekem, hála Istennek, megadatott, akik mindenben támogatnak és segítenek.

– Hogy gondolja, mennyire tartja be a határidőket, vagy inkább halogatni szokta azokat?

– Az attól is függ. Ha egy megbeszélt találkozóról, vagy egy leadandó feladatról van szó, akkor pontosan betartom a határidőket. Egyébként nem szeretem, ha rabolják az időmet, cserébe én sem szeretem más idejét rabolni. Be kell valljam, a szövegtanulásnál szoktam halogatni. Úgy vagyok vele, hogy még ezt-azt elvégzem, még ide-oda elmegyek, ilyenkor hajlamos vagyok lazábban venni a dolgot.

– Az évek során több előadásban is láthattuk már. Van-e olyan, amelyik kiemelten kedves a szívének?

– Én mindegyik előadást nagyon szerettem, ezek a darabok mind hozzátettek valamit az egyéniségemhez, hogy az legyek, aki ma vagyok. Volt olyan szerep is, amikor úgy éreztem, hogy még nem értem meg rá. Ilyen volt például Az ember tragédiája Évája. Egész fiatal voltam még, amikor megkaptam a szerepet, és akkor úgy éreztem, hogy én erre még nem vagyok kész. Évek múlva újra vettük a darabot, akkor már azt éreztem, hogy érettebb lettem a karakter megformálására. Emellett Csehov Három nővérjének Irináját is nagyon a szívembe zártam. A Vidnyánszky Attilával készített előadás fordított dramaturgiája lehetővé teszi a színház számára és nekünk, színészeknek is, hogy életkorunktól függetlenül eljátszhassuk ezt az örökérvényű történetet.

– Tapasztalatai szerint emberileg miben fejlődött?

– Nagyon sok mindent kaptam a színháztól. Régebben zárkózott ember voltam, ma már sokkal nyitottabb vagyok a világra, az emberekre a hétköznapokban is. Emellett megtanultam jobban kezelni a stresszhelyzeteket, és mindezt úgy, hogy számomra a legfontosabbat, a gyermeki játék örömét nem elveszítve, nem kikoptatva. Mint mondtam, tizenhét évesen, szinte még gyerekként kezdtem el a pályát, azóta rengeteg minden történt az életemben, jó is, és rossz is, de úgy érzem, hogy mint színész és mint ember is kiteljesedtem.

– Mit üzenne az olvasóknak?

– Azt, hogy a színház mindenkit visszavár! Ne felejtsenek el minket, mert mi szeretjük önöket, és reméljük, hogy önök is szeretnek minket, hiszen számtalan alkalommal kinyilvánították ezt akkor, mikor bejöttek a nézőtérre és átélték azt a csodát, amit úgy hívunk, hogy Színház. Erre a közös élményre mindannyiunknak szüksége van, és remélem, hogy ez a karantén-időszak mihamarabb véget ér, hogy újra meg újra találkozhassunk az előadásainkon.

– Mi pedig további sikereket kívánunk!

Kurmay Anita

Interjú bemutatás életút tanulmányok színész színésznő színjátszás Színjátszó szakkör színművész színdarab Kárpátaljai színész Kárpátaljai színésznő Beregszászi színésznő