Tanítani csak szívből lehet - Bemutatjuk Hnatik-Riskó Márta magyartanárt



Milyen a jó pedagógus? – szokták kérdezni. Legyen tájékozott, nagy tudású, legyen jó kapcsolata a diákjaival, maximálisan tudja átadni az ismeretanyagot. Ilyen és ehhez hasonló válaszok születnek a kérdésre. Az oktatás színvonala talán legnagyobb mértékben a pedagógustól függ. Ő az, aki közvetlen kapcsolatban áll a diákokkal, közvetíti legfőbb értékeinket.

Kárpátalján magyarnak lenni nem egyszerű. Kultúránkat megőrizni, átadni pedig csak egy igazán elhivatott pedagógus képes. Hnatik-Riskó Márta, a Beregszászi Bethlen Gábor Magyar Gimnázium tanáraként sokat tett az egyéniségüket kereső tanulókért. Ismerjük meg őt.

– Meséljen magáról!

– Tréfás kedvemben azt szoktam mondani, én olyan beregszászi vagyok, aki félig ugocsai, félig máramarosi. Apukám ugyanis Mátyfalváról származik, anyukám Aknaszlatináról, de Beregszászban találtak munkát, én már itt születtem. A ma már Horváth Anna nevét viselő 6-os számú iskola tőszomszédságában laktunk (és lakom máig), természetes volt, hogy ott kezdtem tanulni, aztán a Kossuth Lajos Középiskolában érettségiztem. Az ungvári egyetemen szereztem magyar szakos diplomát 1987-ben. Friss diplomásként 7 hónapig a Badalói Általános Iskolában voltam napközis – máig hálás vagyok az ottani kollégáknak, mert sokat tanultam tőlük –, aztán a beregardói iskolába kerültem magyartanárnak. 1995 óta pedig a Beregszászi Bethlen Gábor Magyar Gimnáziumban tanítok. Megalakulásától tagja vagyok a KMKSZ-nek és a KMPSZ-nek.

– Miért választotta hivatásának a tanítást?

– Mivel van egy kishúgom, és nálam kisebb gyerekek éltek a legközelebbi szomszédságban, előbb óvó néni szerettem volna lenni, de már nyolcadikos koromban egyre inkább foglalkoztatott a gondolat, hogy inkább leszek tanító néni. Huszti Jolika néni volt az első tanítóm – igazi varázsló volt, ha nem ő tanít engem az alsó osztályokban, ma nem az lennék, aki vagyok, és minél több év(tized)e vagyok pedagógus, ezt annál erősebben tudom. Ezt követően csupa olyan tanárom volt a 6-os iskolában, hogy máig emlékszem az óráikra. Előbb Gál Anikó lett az osztályfőnököm, aztán Bacskó Mária – mindketten magyartanárok és született pedagógusok. Tátott szájjal hallgattam őket mindig az órákon, de még többet adtak nekünk a beszélgetésekben, az osztályfőnöki órákon, vagy amikor műsorokra, vetélkedőkre készültünk. Nekik köszönhetem, hogy amikor pályát kellett választanom, akkor már pontosan tudtam, hogy magyartanár leszek, úgy, mint ők. Jó magyarokat és jó embereket akarok nevelni a gyerekekből. Mert azokra nagy szüksége van a világnak…

– Könnyű vagy nehéz feladat pedagógusnak lenni?

– Nézőpont kérdése! Nekem minden más munka nehezebb volna, képtelen volnék bármi mást csinálni. Persze, amikor halmokban állnak a javítanivaló füzetek, dolgozatok, vagy amikor úgy érzem, leperegnek a szavaim egyik-másik gyerekről, akkor össze kell szorítani a fogam, de sose gondoltam arra, hogy jobb lenne valami mással foglalkozni.

– Mire kell jobban odafigyelni, nagyobb hangsúlyt fektetni a tanítás során?

– Csak arra, hogy ne felejtsem el: gyerekeket tanítok. Akik NEM olyanok, mint a felnőttek, de hogy milyenek lesznek, abban nekem felelősségem van.

– Kicsiket és nagyokat is tanít egyaránt. Melyik korosztállyal könnyebb dolgozni?

– A gimnáziumban 10 évesek a legkisebbek, akikkel találkozom, és onnantól kezdve végigkísérhetem őket többnyire az érettségiig. Én minden korosztályt nagyon szeretek, a kicsiket azért, mert szófogadóbbak, a lázongó kiskamaszokat is, mert szeretem a kihívásokat, a nagyobbakkal meg már lehet filozofálni is, és szinte félszavakból is megértenek sok mindent. Csak azokkal nehezebb kicsit, akik nem meggyőződésből tanulnak, hanem kényszerből, ott én is kénytelen vagyok „válogatott módszerekhez” folyamodni…

– Ki tudna emelni egy fontos, meghatározó pillanatot a munkájából?

– Hát, ha regényfolyamot írnánk, sorolhatnám… 33 év alatt annyi fontos pillanatot megéltem, hogy hirtelen nem tudnék egyet kiemelni. Az mondjuk vízválasztó volt, amikor néhány évig a fiamat is tanítottam, össze kellett kapni magamat, hogy anya is maradjak, de tanárként se szerepeljek le előtte, meg persze a többi gyerek előtt se. Merem állítani, hogy azóta minden szavamra, mozdulatomra igyekszem tudatosabban odafigyelni. Emellett nagyon fontos és örömteli számomra, amikor „követőim” akadnak a pályán, van már néhány magyartanár az egykori tanítványaim között, most is tanulnak a főiskola magyar szakán ketten.

– Ön nem csupán tanár, hanem mindenki Márti nénije. Kérdésekkel kereshetik meg a gyerekek is, de a diploma előtt álló főiskolások is. Mindenkinek segít. Hogyan éli ezt meg?

– Ó, arra nagyon büszke vagyok, amikor valamelyik tanítványom beavat a titkaiba vagy segítséget, tanácsot kér, mert azt gondolom, akkor megbízik bennem. Ha egy volt tanítvány keres meg, az még inkább jólesik, mert el is felejthetett volna, de ha hozzám fordul, nyilván hagytam benne valami maradandó emléket, és ráadásul feltételezi, hogy képes vagyok segíteni. Szoktam is kérni a Jóistent, hogy ne okozzak csalódást a gyerekeimnek!

– Mit üzenne az olvasóknak?

– Az olvasók nagyon sokfélék, mit is mondhatnék, ami mindenkinek szól? Talán annyit, hogy mind tanítók vagyunk valahol, mert ahogy élünk, azt látja, a következményeit megtapasztalja a környezetünk, és akarva-akaratlanul tanul belőle. Akárhogy is, példaként szolgálunk az életünkkel, és nem mindegy, hogy az követendő vagy elrettentő példa. Különösen fontos ez egy olyan közösségben, mint a maroknyi kárpátaljai magyarság.

Kurmay Anita

Interjú Pedagógusok Tanár Iskolai oktatás Magyar nyelvű oktatás Kárpátalja Középiskolai oktatás Kárpátalja Nyelvoktatás Beregszászban Beregszászi iskolák Hivatás Szakma


Hirdetés